Taybugha: Szaracén íjászat című művében említést tesz a „mameluk íjászvizsgát alkotó főbb elemekről”, azaz a pontosságról, gyorsaságról és a megfelelő röppályáról.

A vonatkozó részeket Okuz (Dr. Major Jenő) volt kedves lefordítani a nagyérdeműnek, melyet ezúton is köszönünk!
Részletek a mű 25. fejezetéből
(a fordítás alapjául szolgáló mű: Latham és Patherson: Saracen Archery)

Különböző technikák és eszközök

iv. Annak meghatározásáról, hogy egy nyíl gyors vagy lassú
Hogy ezt megtehesd, állj nyugodtan és célozz a 60 íj távolságra (kb. 75 yard) [68,6 m = 69 m] levő jelzésre, és azután lőj. Számolj attól a pillanattól, amikor a nyíl elhagyja az íjat, addig az ideig, amíg a nyíl leesik a jelzésnél. Ha ez alatt hatig számolsz a teljesítményed átlagos. Ha ennél kevesebbet számolsz a vessződ gyors, ha pedig többet, akkor lassú.

v. A szórás megbecsléséről
Hogy megállapítsa, mennyire jó a szórása, az íjász állítson fel egy 38 hüvelyk [98,8 cm = 1 m] átmérőjű céltárgyat 75 yard [69 m] távolságra, és lőjön. Ha a vesszők ebben a céltárgyban csoportosulnak, akkor a szórása jó.

vi. Az alacsony röppálya biztosításáról
E célból vegyél két botot, olyan hosszút, amit fel tudsz érni, és állítsd fel őket öt könyök távolságra egymástól, egy rövid céltáv [?] (ulki) középvonalát keresztezve. Majd végy egy kötelet, erősítsd hozzájuk, és lőj. Ha a vesszők a kötél alatt repülnek el a jelzéshez, akkor a röppálya elegendően alacsony (lati’), míg ha felette mennek el, akkor a röppályájuk magas (murtafi’).

vii. A kézügyesség meghatározásáról
A kezeid gyorsasága és nyugalma a dicséretes követelmény a csatában. Ha meg akarod határozni a kézügyességedet és a gyorsaságodat, végy három nyilat, állj fel és lőj hatvan íj (75 yard) [69 m] távolságra. Ha ki tudod lőni a harmadikat, és csak azután látod porzani az első nyilat, hogy a harmadik elhagyta az íjat, akkor eléggé gyors vagy. Ha ezt nem tudod, akkor gyakorolnod kell a vesszőknek mind együtt az ujjaid között tartását, és így lőnöd. Addig gyakorolj, amíg el nem éred a célod.

Megjegyzés
2. A nyílvesszők szórása
Számos ország irodalmában és legendáiban vannak történetek íjászok által elért, szinte hihetetlen lövésekről, és a modern időkben szintén megesett néhány figyelemre méltó lövés. Az ilyen sikerek azonban elszigetelt eseteknek tekinthetők, amik sok ezer lövés közül reprezentálják a tökéletest. Másfelől azonban, ebben a szövegben, egy, a pontosság minden íjászra vonatkozó követelményének ritka és fontos leírásával rendelkezünk. Az íjásztól megkövetelik, hogy a vesszői 75 yard [69 m] távolságon, egy kb. 3 láb [38 hüvelyk = 1 m] átmérőjű körön belül szóródjanak. A képesség, hogy ezt fa vesszőkkel elérje, minden, a modern íjász számára rendelkezésére álló, az íjra szerelhető célzókészülék nélkül, a pontosság nagyon magas szintjét igényli, és nagyon jól képzett, tapasztalt íjászról árulkodik. Ugyanakkor ez nem elérhetetlen senki számára, ha kellő szorgalommal gyakorol.

3. A „rövid ulki”
A „rövid ulki” magyarázatának hiányában, először is szükséges a főnév jelentésének meghatározása. A Mellékletben levő Dozy féle felsorolásban az ulki, mint „egyfajta katonai gyakorlatozás” szerepel. Ez a meghatározás lehetne pontosabb, és Reinaud-Dozy hitelességét tekintve, kellene is, hogy az legyen, jóllehet nem tudja pontosan meghatározni, hogy milyen katonai gyakorlatozásról is van szó, világosan érzékelteti, hogy a szó az íjászattal kapcsolatos, és olyan benyomást kelt, hogy arra gondol, hogy azt ilyen vagy olyan céltárggyal kell végezni (id. m. 221. old.). Azt, hogy Reinaud nem járt messze az igazságtól, most már a C csoportba tartozó kézirat egyik szakaszával is igazolni tudjuk, amiben ezt olvassuk: „…a teljes céltáv (al-hadaf at-taman) amit törökül ulki-nak neveznek, és mint a hosszú lőtér (al-maydan at-tawil) is ismeretes, 130-140 kartávolság hosszúságú, bár néha ennél rövidebb…”. (C1, 146a; C2, 213b; C3, 72a.) Tehát, az ulki egy, kb. 284-306 yard, esetleg 284-328 yard távolság tartományon belül levő céltáv lehetett, minthogy a „hosszú lőteret”, amivel azt mondják, hogy azonos jelentésű, máshol, 130-150 kartávolságúnak adják meg. (Cl, 29a; C2, 50a; C 3, 21b; hiv.: D 1, 21a; D 2, 50a.) A szó szinte bizonyosan azonosítható a török „ülkü” (cél) szóval, amely a modern nyelvben, ’ideál’, ’vágy, elérendő cél’ értelemben lett felújítva (lásd Moran, Turkish-English Dictionary).

A „rövid ulki” tehát nyilvánvalóan egy rövid céltávot kellett, hogy jelentsen. Azt nem tudjuk bizonyossággal megmondani, hogy ez a táv mennyire rövid, de, valószínűleg a 75 yardos [69 m] tartományon belülre tehető.

4. Röppálya
A nyílvessző célig tartó röppályája során elérhető magasságot és a céltárgy eléréséig eltelő időt tárgyaló részek szorosan kapcsolódnak és reflektálnak egy fontos probléma alapvetően megbízható, ugyanakkor a megoldáshoz ajánlott módszerben alapvető tudományos megközelítésére. Vadászat, vagy harc során az alacsony röppálya előnyös az íjász számára, minthogy a távolság hibás becsléséből adódó céltévesztés kevésbé valószínű. Amennyiben túlbecsülné a távot, de gyors és emiatt alacsonyan szálló nyíllal lő, az, magasan becsapódva, nagy valószínűséggel eltalálja a célt, míg ugyanakkora tévedés mellett, egy lassú, és ezért nagyobb íven szálló vesszővel tévesztene, minthogy az elrepülne a cél felett. Fordítva, ha alulbecsülné a távot, a gyors vessző valószínűleg alacsonyan, de becsapódna, míg a lassú nyíl, alighanem a cél előtt, a földbe fúródna. A gyors nyíl egy másik előnye a lassúhoz képest az, hogy az íjász, amikor mozgó célra lő, lecsökkentheti az eléfogás távolságát. Minél kevesebbet kell eléfognia, annál nagyobb valószínűséggel talál. A rövid repülési idő további előnyt jelent, minthogy csökkenti a bármilyen ott fúvó szél hatását.

Egy adott íj esetén, minél nehezebb a nyílvessző, annál lassabb a repülése, ám, tömegénél fogva, annál nagyobb az átütő ereje. Egy könnyű nyílvessző gyorsabban és alacsonyabban száll, de a tömeg hiánya megakadályozza a hatékony behatolást a páncélba, vagy láncingbe.

A sebesség becslésére alkalmazott módszer, azaz a lőtávolság felénél, keresztben kifeszített kötél alatti átlövés egy olyan fontos pont, ami gondos vizsgálatot igényel. Sajnos, a céltáv bizonytalan, minthogy nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy Taybughä mit is ért a „rövid ulki” alatt, de amennyiben hihető, hogy megfelel az ügyességi és szórásképi tesztekhez ajánlottnak (75 yard), akkor az ebből következő számítások technikailag érdekesekké válnak. Számos ismeretlen tényező van, de amennyiben egy standard hosszúságú vesszőtestből indulunk ki, meglehetős pontossággal megjósolhatóvá válik a nyíl, levegőben megtett valószínű útja (Klopsteg, Archery: The Technical Side, pp. 122-2’7 and 236-45). A lőtáv középvonalára keresztben kifeszített kötél magassága kb. 8 láb [2,44 m = 2,5 m] lehet (bár ráhagyással kell számolnunk mindkét oldalon, tekintettel arra, hogy a mérés az emberi magasságon alapul, ami változékony). A javasolt adatok alapján azt találjuk, hogy egy térdelő, vagy guggoló ember a nyilat nem kevesebb, mint 180 láb/másodperc [54,9 m/s] sebességgel kell, hogy kilője, hogy 75 yardon eltalálja a földön a célt egy olyan lövedékkel, ami nem emelkedik 8 lábnál magasabbra. A repülési idő ekkor kb. 1,4 másodperc. Ez a szabvány csak minimum követelményt jelent, aminek a betartása biztosíthatja az íjaknak a hadviseléshez megfelelő erejét. Számunkra ez tűnik a „rövid ulki” teszt leginkább gyakorlati magyarázatának. Ez a módszer minden bizonnyal sokkal pontosabb lehetőséget biztosít a repülés becslésére, mint ami az oldás és a becsapódás közti idő hevenyészett számításából adódik.

5. Kézügyesség és lőgyorsaság
A modern olvasó számára érthető megfogalmazásban, a szerző, az íjász szabványos gyorsaságát abban határozza meg, hogy képes 3 vesszőt kilőni, kb. 12 másodperc alatt. Ez rövid idő, amire az első reakciónk a meglepetés ezen a magasra állított mércén, amit napjaink nyugati íjászai közül kevesen, ha egyáltalán valaki tudtak elérni, ám ami várhatóan általános gyakorlat volt a mameluk íjászoknál.

A pontosság természetesen csökken nagyobb gyorsaságnál, és a gyakorlati kipróbálás azt sugallja, hogy nehéz túllépni a percenkénti 8, jól célzott lövést. Mindazonáltal, nem vonható kétségbe, hogy muszlim íjászok nagy gyorsasággal tudtak lőni, és amennyiben eléggé nagy volt a céltárgy, minden lövésük talált. A második keresztes hadjárat idején, William of Tyre, aki jól kellett, hogy ismerje saját íjászainak teljesítményét, többször elismerő megjegyzést tesz az ellenség íjászainak ügyességéről. Az ilyen megjegyzések, mint, hogy a szaracén lovasság „…sűrűbben és gyorsabban kezdett lőni, mint azt bárki lehetségesnek hihetné…” nagyon jellemzőek erre a korra (Smail, Crusading Warfare, pp. 76-77 and nn. 8, 9).

Korunk katonai tudományában a lövedékek kilövésének gyorsasága, szorozva tömegükkel és robbanó erejükkel, adja azt, amit „tűzerőnek” nevezünk. Ha megbocsátható egy ilyen anakronisztikus és talán ebben az összefüggésben szokatlan, mindazonáltal igazolható célú szóhasználat, egy számszeríjas lövés „tűzereje” 2×800 g/perc, azaz 1600 g/perc, összehasonlítható egy kézíj lövés tűzerejével, ami 8×400 g/perc, azaz 3200 g/perc. A tűzerő kombinálva a mozgékonysággal az a pont, amire a modern katonai tanítás nagy hangsúlyt helyez, és ez az a kombináció, ami fénykorukban, kétség kívül hozzájárult a muszlim lovas íjászok hatékonyságához.

Nem kérdőjelezzük meg azt, hogy 3 vesszőt rendszeresen ki lehessen lőni kb. 12 másodperc alatt; mindössze azt sajnáljuk, hogy nem tudjuk meg pontosan, hogy hogyan kell a vesszőket tartani annak érdekében, hogy ilyen fürgeséggel lehessen lőni.

6. Pengés-nyilak
A középkori csatákban nagyszámú nyilat lőttek ki amelyeket az íjászok a szünetekben általában összegyűjtöttek. Az ellenség megakadályozása abban, hogy a kilőtt nyilakat is felhasználja képességeinek növelése érdekében, harcászati fogásként jelent meg.
A pengés nyilak hatékonysága ugyanakkor megkérdőjelezhető, mivel egy átlagos íjásztól az is elvárható volt, hogy megvizsgálja az összegyűjtött nyilakat, mielőtt a tegezébe helyezi.
Ugyanakkor könnyen elképzelhető olyan eset is amikor egy ilyen eszköz hatékony lehet. Például amikor egy íjász nyilak után kutatva a csata hevében, az ellenséges lövészek által megzavarva nem képes csak egy pillanatra odavetni tekintetét és sietve felkap egy pengés-nyilat.

7. Ajak nélküli nyilak
Vizsgálatunk során tapasztaltunk némi nehézséget az ajak nélküli nyíl ideghez rögzített csőben való megtartásában. Gyakorlással lehetséges azonban kifejleszteni egy biztosabb tartást. Mindenesetre ez a nyíl fajta sokkal hatékonyabb cselnek tűnik, mint a pengés-nyil. Az Arab Archery-ben (133. old) találunk utalást egy kúpos végű nyilakhoz használt ideghez rögzített gyűrűről, de semmi említést nem találunk a julbah-ról vagy a pengés eszközökről. Másrészt viszont említenek egy másik eszközt, amelyet birün néven ismernek. Ez egy lazán az ideghez rögzített gyűrű egy körömszerű kiemelkedéssel, amelyet az ajak nélküli nyíl végébe fúrt lyukba illesztenek és ezáltal az ilyen nyíl kilőhető.

8. Gyújtóeszközök
A szerzőnek nyelvi nehézségei voltak a labdacsok és tojások értelmezése tekintetében, mely megnehezítette, hogy teljes mértékben érthető legyen és elismeri, hogy az első néhány sor értékelésében több megközelítés is lehetséges. Megítélésünk szerint, az elképzelés amelyet a szerző próbált közvetíteni az, hogy a vörös vagy fehér forró labdacsok önmagukban is használhatók, de sokkal hatékonyabban használhatók más gyúlékony anyaggal együtt. Ezek után a szerző folytatja, hogy illusztrálja hogyan lehet ezt a legjobban végrehajtani. Egy tölcsérszerű eszköz segítségével, melynek vékonyabb vége a nyíl végéhez (hegyéhez) volt erősítve a forró labdacs és gyújtó tojás lángoló lövedékké alakulhatott át. A labdacs beillesztése, úgy tűnik számunkra, megelőzte a tojás beillesztését, ez utóbbit a nagyobb végbe erősítve. Ezért javasoltuk a szöveg helyreigazítását. Ezen gyújtó feladathoz az íjásznak segítségre van szüksége a töltéshez.
A szövegünkön kívül Acre más ostroma esetében nem találtunk utalást égő pamut bálákra vonatkozólag, mely ostrom ugyan nem azonosított, de gyanítjuk, hogy a másodikról van szó amelyet 1291-ben vívtak és amelyben Baybars al-Bunduqdäri több száz katapultot telepített valamint kiterjedten használta a gyújtó lövedékeket is. Mivel az arab szöveg sérült és csak két, egymástól kissé eltérő módszerrel rekonstruálható, nehéz eldönteni, hogy a bálák alkalmazásának célja a támadás megállítása, a fal egy részének védelme, esetleg akadály létesítése vagy megerősítése volt.
Természetesen a középkorban a fal azon része, mely gyengülés jeleit mutatta a katapultok folyamatos bombázásainak következtében, gyakran került kitöltésre olyan erre a célra megfelelő anyagokkal mint a pamut bálák, melyek a mellvédeken lógtak, csökkentve a lövedékek hatását. Mivel a védők részéről ez szokásos eljárás volt, a keresztesek is alkalmazhatták Acre-nél, még ha a korabeli történészek nem is tesznek említést róla. Okkal feltételezhető, hogy az íj, a fent leírt eszközöket használva, egy egyszerű és praktikus módját kínálta az ilyen rögtönzött védelem megsemmisítésének. A történelem során az íjakat rendszeresen használták gyújtóanyagok célba juttatására. Ennek egyik az módja volt, hogy gyúlékony folyadékot lőttek a célra, amit egy izzó nyílheggyel be tudtak gyújtani. Másik módszer volt olyan nyíl kilövése, amely kilövése előtt meggyújtott égő anyagot szállított. Természetesen amint a cél meggyulladt, növelni lehetett a tűz intenzitását további égő anyagok célba juttatásával. Nyilvánvaló, hogy az ostromban a gépek képességei egyértelműen nagyobbak voltak a nagy mennyiségű éghető anyagok célba juttatására, mint az íjaké. Ugyanakkor a katapultok telepítése időigényes volt és ahol a gyors támadás, tűzzel támogatva, elsöpörhette az ellenség védelmét, az íj nyilvánvaló választás volt mint a legmegfelelőbb eszköz. Meglepő talán, de Taybughä nem tartja lényegesnek és nem is foglalkozik a továbbiakban a gyújtóanyagokkal.

A gyújtóanyagok egész problémája hosszasan tárgyalt J. R. Partington „A görög tűz- és puskapor” (Cambridge 1960) című könyvében. Az V. fejezetben ismerteti a Muszlim területeken alkalmazott anyagokat beleértve a Mardi ad-Tarsüsi (cf. Cahen, BEO, XII, pp. 145old.) által ajánlottakat is. A számos ajánlás között megtalálható egy keverék, amely alkalmas arra, hogy tojáshéjban juttassák a célba, és sandarac, „folyékony kén”, vagyis benzin és colophonium (198. old.) keveréke.

Ként és gyantát valamilyen kötőanyaghoz (mint például a porrá őrölt szalma) keverve létrehoztak egy olyan anyagot, amely alkalmas gyújtónyilak számára, világít és kilőhető a célra. Egy eszközt említ az „Arab Archery” című könyv a 134. oldalon, ez egy orsó alakú nyílhegy melyet több, a végein összefogott csőből (amelyek üreget képeznek) alakítottak ki és a női orsóhoz hasonlít. A nyíl egy hengeres testbe illeszkedett, a nyílhegyet meg lehetett tölteni szurokkal átitatott szalmával és gyapottal. Egy sokkal fantáziadúsabb recept vidra zsírt, fekete ként, mirrha gyantát, friss cseresznye magjának belét és oltatlan mészt tartalmaz (mind már lehullott formában) összegyúrva tiszta balzsamolajjal. További adatok a korabeli gyújtónyilakról, melyek az olvasó számára hasznosak lehetnek, megtalálhatók a `The Incendiary Arrow, 480 B.C. to A.D. 1941′, (symposium), JSAA, vol. 3, 1960, pp. 22-24. oldalán.
A gyors vizsgálat, amelyet végre tudtunk hajtani a középkori leírások által javasolt anyagokra vonatkozóan megmutatták, hogy bár folyamatosan égnek a meggyújtás után, de nehéz megakadályozni, hogy a lövés pillanatában szétfröccsenjenek.

Fordította: Dr. Major Jenő (Okuz) és Súr