Amíg a IX–XI. századi magyar nyilakon használt nyílhegyekről nagyon pontos ismeretek állnak rendelkezésünkre, addig nyilaink vesszejéről, tollazatáról, a felhasznált kötöző, ragasztó és felületkezelő anyagokról már lényegesen kevesebbet tudunk. Ezért az e témát vizsgáló kutatók a magyar anyagból hiányzó részek kapcsán kénytelenek külföldi szakemberek munkáira támaszkodni.
Tehetik, hiszen a hazánktól keletre fekvő hatalmas területekről több, épen megmaradt nyíl is előkerült a vizsgált időszakból, melyek többé-kevésbé alkalmasak arra, hogy belőlük a IX–XI. századi magyar nyilakra következtessünk. A tanulmányomban szereplő megál-lapítások főként az alábbi munkákra támaszkodnak:
- a magyar nyílhegyekkel kapcsolatban Cs. Sebestyén Károly nyílhegy tipológiájára
- a IX–XIV. századi nyíl vesszejének karakterisztikája kapcsán A. F. Medvegyev óorosz és kijevi rusz leletek alapján történt meghatározásaira
- XI–XIV. századi mongol nyílleletek leírásaira
- a nyílkészítéshez felhasznált alapanyagok kapcsán: a már említett óorosz és mongol leletek mellett magyar régészeti és archeobotanikai vizsgálatokra.
A nyílhegyek
A honfoglalók nyílhegyiről eddig írt legátfogóbb tanulmány véleményünk szerint Cs. Sebestyén Károly nevéhez fűződik. Az 1930-as években megjelent, A magyarok íja és nyila című tanulmánykötetében részben az őt megelőző kutatók eredményeire támaszkodva foglalta össze mindazt, amit nyílhegyeinkről tudni lehetett.
Első ábránkon az egyik tipikus magyar nyílhegy, az ún. sárkányidom-forma látható a nyílhegy egyes részeinek megnevezésével:
- levél
- csúcs
- vágóél
- gerinc
- nyak
- tüske
Cs. Sebestyén Károly érdeme főként abban áll, hogy sikerült osztályoznia az előkerült magyar nyílhegyeket, segítve ezzel a könnyebb tájékozódást a roppant gazdag leletanyagunkban. Az eltérő alaktípusokat hat főtípusba sorolta, majd az egyes típusokat (A, B, C stb.) altípusokra bontotta az adott alaktípuson belüli kisebb, de jellegzetesen ismétlődő eltérések alapján. Felosztása helytállónak bizonyult. Kiegészítésre csak az altípusok esetében szorult egy-két esetben, az azóta előkerült nagyszámú lelet figyelembevételével.
1. A nyílhegyek anyaga, kialakítása
A IX–XI. századi magyar nyílhegyek
- bucavasból készültek, döntően szabadkézi kovácsolással
- nyéltüskével rendelkeznek
- fejkiképzésük lapított formát mutat, amely esetenként enyhén gerincelt kialakítású
2. A IX–XI. századi magyar nyílhegyek tipológiája
Főtípusok
A-típus: rövid vágóélű deltoid
B-típus: rombusz
C-típus: hosszú vágóélű deltoid
D-típus: fecskefarok vagy villás
E-típus: legyező vagy véső
F-típus: páncéltörő vagy szúró
Altípusok
Az A, a B és a C főtípusokhoz tartotó nyílhegyeket további alakváltozataik alapján altípusokra bontjuk.
A-típus altípusai: A1–A6
B- típus altípusai: B1–B6
C-típus altípusai: C1-C4
A túloldali ábrán láthatjuk, hogy a három szögletes formájú főtípus mindegyikének létezik lekerekített, úgynevezett levél formájú változata is.
Az ábra csalóka, hiszen azon a jobb áttekinthetőség kedvéért azonos nagyságú nyílhegyet szerepeltettünk. A valóságban azonban a formai különbözőségek mellett jelentős nagyságbéli eltérések is vannak. Erre a nyílhegy méreteinél térünk ki részletesebben. Cs. Sebestyén tipológiájának kiegészítését két esetben tartottuk szükségesnek: bevezettük az A6 és a B6 jelzésű altípusokat. Ilyen, áttört nyílhegyek kerültek elő többek között Szarvason, Sárrétudvaron és Hajdúszoboszlón.
Az áttört nyílhegy. Ezt az áttört típust általában „gyújtónyíl” néven szokták emlegetni. Feltételezhető ugyanis velük kapcsolatban, hogy a nyílhegy fejrészébenben kialakított lyuk, vagy lyukak azt a célt szolgálták, hogy azokba gyúlékony anyaggal átitatott vásznat vagy más könnyen éghető anyagot kötözve, majd azt meggyújtva, égő állapotban juttassák el a célig. Mint láthatjuk, két változata is létezik, az egy, illetve a kétlyukú.
3. A nyílhegyek jellemző méretei
- teljes hosszuk (a nyéltüskével együtt): 50–140 mm
- legnagyobb oldalirányú szélességük (az F-típust nem számítva): 10–50 mm
- vastagságuk (a legvastagabb pontnál): 3–6 mm
- súlyuk (leleteken mérve): 4–30 gramm
- súlyuk (rekonstruált példányok alapján): 5–50 gramm
- átlagos példányok súlya: 12–20 gramm
A nyílhegyek súlyát illetően meg kell jegyeznünk, hogy a leleteken mért súlyadatokat érdemes óvatosan kezelni. Sok esetben ugyanis rossz megtartású, elrozsdásodott, esetleg töredezett darabokon történt méréseket ismerünk, amelyekből nem juthatunk megbízható adatokhoz a nyílhegy eredeti, pontos súlyát illetően. A nyílhegy tömegének kérdésében a rekonstrukciós darabok elkészítése és az azokon mért adatok pontosabb értékekkel szolgálhatnak.
A nyílajak
Mivel a magyar régészeti anyagból mindeddig nem került elő olyan nyílvesszőmaradvány, amelyen a nyílajak kiképzését vizsgálhatnánk, kénytelenek vagyunk a Kárpát-medencén kívüli leletekre támaszkodni. A VIII–XIV. századi kelet-európai leletanyag egyik legátfogóbb feldolgozása A. F. Medvegyev orosz régész nevéhez köthető. A Kijevi Rusz és más óorosz területekről előkerült nagyszámú példányok alapján a szakember a következő megállapításokat tette:
1. A nyílajak résének méretei
ajakmélységük átlagosan: 5–8 mm (nagyon ritkán max. 12 mm)
ajakkiképzésük szélessége: 4–6 mm
2. A nyílajak anyaga
Az előkerült példányok döntő többségénél az ajakrészt a nyíl saját anyagából alakították ki, idegen darab ráragasztással vagy beültetésével csak elvétve találkozunk.
3. A nyílajak formája
A VIII–XIV. századi óorosz és a Kijevi Rusz területéről előkerült nyilak ajakkiképzése számos különböző formát mutat (szemközti oldal, felső sor).
A különféle ajakkialakítások csúcsának keresztmetszete (szemközti oldal, középső sor):
- általában enyhén ovális
- ritkábban erőteljesen ovális, azaz az ajak vége felé metszetten szűkülő (2–3-as)
- elvétve pedig szabályos kör alakú (pl. az északi ajaktípusoknál találkozhatunk ezzel a formával)
A számos formai eltérés ellenére alapvetően két alaptípust különböztethetünk meg, a párhuzamos, illetve a kiszélesedő ajaktípust.
A. Párhuzamos ajaktípus
A párhuzamos ajaktípusnál a nyílvessző külső átmérője az ajakrésznél megegyezik a nyílvesző ajak előtti részének átmérőjével, annál sem nem szűkebb, sem nem szélesebb. A Medvegyev által vizsgát anyagban ez a típus fordul elő ritkábban, ezért ezt a típust egy kevésbé elterjedt megoldásnak tekinthetjük. (Lásd a felső sor 2. és 7. számú nyilait!)
B. Kiszélesedő ajaktípus
A másik alaptípusnál a nyílvessző külső átmérője az ajakrésznél nagyobb, mint a nyílvessző ajak előtti részénél, azaz kiszélesedik. E típus lényegesen gyakrabban fordult elő a vizsgált óorosz anyagban, mint a párhuzamos forma. Ennek a formának az általános használatát találjuk a lovas nomádokhoz köthető leletanyagban is.
C. A hagyma alakú nyílajak
A baloldali hármas csoport a XI. századi bajanhongori lelet nyilait mutatja be, különböző oldalnézetekből. Mellettük két mameluk nyíltöredék. Jobb oldalon újra egy mongol nyíl a XII–XIII. századból. A fenti sor nyilaihoz képest itt részben szögletesebb kialakításokat látunk, azaz kevésbé lekerekített formákat, de az öblösödő külső ajakforma jól kivehető.Az alsó sor bal oldalán egy krimi-tatár nyílvég látható. Ennek a XVI. századi nyílnak az ajakkiképzése lényegében megegyezik a felső sorok nyílajkaival. Azaz ez a forma a vizsgált korszak (IX–XI. század) előtt és után is jelen van. A sor jobb oldalán a XVI–XVII. századi oszmán nyilak jellemző ajakkiképzése figyelhető meg. Ezekre majd később külön kitérünk, mert a hagyma alakú ajaktípuson belül külön kategóriát képeznek.
1. A hagyma alakú nyílajak formai jellemzői
Bár az itt bemutatott példányok között vannak markánsnak tűnő formai eltérések, ha a különböző példányokat egy alapra, egy befoglaló formára vetítjük, láthatóvá válik, hogy szinte mindegyik egy kaptafára készült. (Felső és középső sor.)
Az ajak fejrészének kialakítása
Az ábrán látható nyilak megegyeznek abban, hogy a nyíl nyakrészétől, azaz az ajakrész külső kialakításának kezdőpontjától indulóan, a nyíl vége felé folyamatosan szélesednek, leszámítva a fejrész végének hosszabb-rövidebb lekerekítését, vagy metszett kialakítását. A kiszélesedés (balra lent), azaz az ajak fejrészének kialakítása a nyíl végétől kb. 2–3 cm-re kezdődik.
Az ajakrés méretei
- ajakmélység: 5–8 mm (ritkábban max.12mm, pl. oszmán nyilaknál)
- ajakszélesség: 4–7 mm, ritkább esetben ennél nagyobb (8–9 mm), mint pl. a XII. századi Conot Uul-ban talált mongol nyilaknál. Ezekre a nagy, a mai nyílajkakhoz képest tekintélyes méretekre a korabeli idegek vastagsága miatt volt szükség.
A nyitott és az önzáró ajak
Az ún. önzáró ajakformát, amely az alsó sorban lévő „c” jelű ábrán látható, szinte kizárólag csak az oszmán török nyílajkaknál figyelhetjük meg. Egyes szakírók és gyakorló íjászok ennek a típusnak pontosan a lovasíjászat kapcsán nagy jelentőséget tulajdonítanak, lévén a nyíl így biztosabban ül az idegen a feszítést megelőző fázisban, illetve a feszítés és oldás során. A megállapítás fordítottjából az következik – és ezt ki kell hangsúlyozni –, hogy a többi lovasíjász népnél használt ajaktípus viszont nem ilyen zárt, azaz ők „nyitott” nyílajkakat használtak.
2. Az ajakrés kialakításának formái (Lásd jobbra lent!)
Az ajakrés alsó íve általában egy szabályos körív. Ennek az ívnek a folytatásától függően beszélhetünk nyitott vagy önzáró nyílajakról.
A nyitott nyílajak esetében
- a rés alsó köríve párhuzamosan folytatódik a kivágás végéig (alsó sor „a”).
- a rés alsó köríve enyhén nyíló ívben folytatódik a kivágás végéig (alsó sor „b”).
Az önzáró nyílajak esetében
- az oszmán nyilaknál az ajakrés az alsó körívhez képest összeszűkülően folytatódik a kivágás végéig (alsó sor „c”).
Az ábrán szereplő nyilak ajakrésze a vessző saját anyagából lett kialakítva. Tehát a kiszélesedő ajakformát nem valamilyen további anyagnak a nyílvesszőre ráragasztásával érték el, mint ahogy azt pl. az oszmán török nyilaknál gyakorta megfigyelhetjük, hanem az ajakrész előtti átmérő elvékonyításával. A nyílvesszők elvékonyítása általában a nyíl közepétől vagy utolsó harmadától indul hátrafelé, és az ajakkialakítás kezdetéig fokozatosan szűkíti a vessző átmérőjét.
A tollazat
Számos régi nyílon megfigyelhető a tollazat maradványa, és a korabeli ábrázolások is általában tollakkal jelenítik meg a nyilakat. Ezekre alapozva – nem vizsgálva most az aerodinamikai szükségszerűséget – kijelenthető, hogy a tollazat szerves részét képezte a korabeli (IX–XI. századi) nyilaknak.
Az előkerült példányok nagy részénél csak a tollgerinc maradványi láthatóak a nyílon. Ez az a része a tollazatnak, amelyet a vesszőhöz ragasztottak. Ugyanakkor van néhány példány, amelyeken a toll zászlajának több-kevesebb maradványa is megfigyelhető.
Medvegyev tollazattal kapcsolatos észrevételeit ennél a kérdésnél is a korabeli mongol nyilakon látható gyakorlat figyelembevételével egészítettük ki. Ezek alapján, együttesen a tollazatról a következőket mondhatjuk el.
1. A tollak száma
Leggyakoribb a három tollal szerelt nyíl. Ritkábban megfigyelhető a kettő, négy és esetenként a hat toll használata is. A perzsáktól – akik a tollat a halál előfutáraként, vagy halálhozóként is emlegették – ismert egy mondás, mely szerint: Négy halálhozó jobb, mint három. A horaszáni íjászok, a mamelukok, a mongolok és az oszmánok viszont nagy általánosságban egyaránt három tollat használtak. (Meg kell említeni, hogy a mongol leletanyagban előfordul négy tollal szerelt nyíl is. Ilyen példány került elő Jargalantban (Mongólia), melynek korát a VII–VIII. századra datálják.)
2. A tollak hossza
Általában 12–15 cm között volt, de vannak olyan példányok, amelyeken a toll hossza meghaladja a 24 cm-t (lásd az ukrán múzeumi tatár darabokat). Másrészről a későbbi, XV. század utáni oszmán harci nyilakon – tehát nem csak a távlövő nyilakon – a 10 cm és az annál rövidebb tollazat alkalmazása is elterjedt volt.
3. A tollak magassága
Medvegyev megállapítása szerint a két szélső érték 0,7 és 2 cm. Amennyire a leletekről készült fotók alapján megállapítható, általában az 1–1,5 cm körüli magasságot vehetjük általánosnak.
4. A tollazat formája
Az alkalmazott tollformák számos eltérést mutatnak, akár az egy tegezből előkerült darabok között is eltérés mutatkozhat (lásd az anyagban szereplő példányokat).
5. Tollfajták
A tollfajták alkalmazását leginkább az adott területen élő madárfauna határozta meg. Általánosságban elmondható, hogy a közepes és nagyobb testű ragadozó- és a tengeri madarak tollait mindenhol előszeretettel használták, és ezek számítottak a leg-jobbaknak. A madarak szárny és faroktolla egyaránt felhasználásra került.
6. A tollak felszerelése, ragasztása
A ragasztás döntően enyvvel történt. A tollzászlót a tollgerincről a gerincet borító vékony hártyával együtt húzták le, és ezt a vékony, de erős hártyát ragasztották fel a fára. Emellett megfigyelhető az az eljárás is, amikor a tollgerincet hosszában középen végighasították és a toll így került felragasztásra.
7. A tollak kötözése
A ragasztáson kívül, a toll nyílhegy felőli végét sűrű tekercseléssel (bandázs) is rögzítették. Ritkábban ezt a műveletet a tollak ajak felőli végénél is elvégezték.
Erre a célra sokféle anyagot használtak: állati inat, különféle fonalakat, növényi rostokat. Medvegyev ezek mellett még megemlíti a lófarokszőr hosszú, vékony, de erős szálainak használatát is.
A körbekötözés hossza általában a toll elejénél rövidebb, a végénél pedig hosszabb.
Az óorosz területeken talált példányoknál elől 5–10 mm, hátul 20 mm.
A toll elhelyezése a nyílon – ahogy az ábrán is látjuk – általában 15–20 mm-re a nyíl végétől kezdődik, de nem ritka az ennél nagyobb 30, sőt 40 mm-es távolság sem.
A nyílvessző
1. A nyilak vesszeje
A témában eddig nyilatkozó magyar kutatók három lehetséges megoldást vetettek fel:
- közönséges nád (Phragmites australis)
- fák törzsének vagy vastagabb ágainak hasítékai
- cserjevesszők
A nád használata mellett leginkább elméleti (aerodinamikai és gyártástechnológiai) elgondolások szóltak, amelyeket Cs. Sebestyén Károly képviselt a leghatározottabban.
Ezeket az elgondolásokat többé-kevésbé igazolták a későbbiekben Fábián Gyula kísérletei, aki arra jutott, hogy lehet nádból korabeli nyílheggyel szerelt működőképes nyilakat készíteni. Továbbá ezt a hipotézist erősíti néhány mai, náddal folytatott kísérlet is. Tehát a nádat, mint lehetséges nyílvessző alapanyagot nem kell kizárni.
Azt azonban már bizonyítottan is állíthatjuk a IX–XI. századi magyar sírokból előkerült néhány nyílvesszőtöredék alapján, hogy a nyílvesszők készítéséhez cserjeféléket használtak eleink.
2. Nyílvessző maradványok a Kárpát-medencében
Fatöredékek, illetve a nyílhegyhez tapadt famaradványok hazánkban többek között a következő helyeken kerültek elő:
Ipolytölgyes-Letkés Téglaégető 59. sír, Bánkeszi temető 27. sír, Sárrétudvari-Hízóföld 259. sír, valamint a kiszombori Szent László korabeli temető egyik sírja, illetve a 2012-ben Tarpa határában feltárt sír.
3. Egy XI. századi magyar lelet
A fenti famaradványok közül mindeddig egy esetben került sor fajmeghatározásra. Greguss Pál botanikus vetette vizsgálat alá a kiszombori temető egyik nyílhegyén talált famaradványokat. Az elvégzett xyilotómiai vizsgálatok eredménye alapján a szóban forgó nyíl vesszeje a bangitafa, más néven ostorménfa (Viburnum Lantana) cserjevesszejéből készült.
Ostorménfa. Hogy ez a fajta mennyire lehetett általánosan használatban mint nyílvessző-alapanyag, nem tudjuk. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy hazánk számos területén – több más, tulajdonságaiban hozzá nagyon hasonló fajtával ellentétben (pl. veresgyűrűsom) – e fajta egyáltalán nem terjedt el, így valószínűleg más cserjefajtákkal is számolhatunk.
Az egyik legépebb, 3 cm hosszú és 8 mm átmérőjű nyílvesszőtöredéket Bakay Kornél találta Letkés-Téglaégető 59. sírjában. Ezt a leletet Fűzes F. Miklós botanikus kapta meg vizsgálat céljából, de hogy a vizsgálat valóban megtörtént-e, arról nincs tudomásunk, publikálva biztosan nem lett. A 2012-ben Tarpán előkerült nyílvesszőtöredék szintén alkalmasnak tűnik anyag meghatározásra, reméljük erre a közeljövőben sikerül sort keríteni.
4. Avar nyílvesszőmaradványok
Igaz, nem a IX–XI. századi, de legalább a kárpát-medencei nyílkészítés gyakorlatára mutatnak rá azok a vizsgálatok is, amelyek (korai) avar sírokból előkerült nyílvesszőmaradványokról számolnak be. Ezek közül az egyik a csengelei temetőből származik. Ezt szintén Greguss Pál vizsgálta, és arra jutott, hogy a nyílvessző faanyaga nagy valószínűséggel a nyírfa (Betula). A nyílvessző kialakítása pedig a nyírfa egy vastagabb ágából vagy törzséből történt.
Avar leletek famaradványainak vizsgálatáról számolt be Fűzes F. Miklós is. A jutasi temető két sírjának maradványairól azt írta, hogy azok lombosfa eredetet mutatnak. Az egyik esetben az is megállapítható volt, hogy a nyilat a fa néhány éves hajtásából készítették.
5. Nyílkészítési technológiák – a cserjevessző és a rönk
Az eddigieket összegezve azt mondhatjuk, hogy a nyilat mind cserjevesszőből, mind rönkfából hasítva (esetleg fűrészelve) és faragva-gyalulva is készíthették – az avarok legalábbis.
A két fenti technológia párhuzamos alkalmazását mutatja a korabeli ázsiai és kelet európai gyakorlat is. Medvegyev az óorosz területek nyílvesszőleletei kapcsán elsősorban rönkből készített nyilakról számolt be. Ugyancsak rönkből készített nyílvesszők kerültek elő az észak-kaukázusi moscsevaja balkai temetőből is, melyek alapanyaga nyír és kőris. Ezzel ellentétben a mongolok esetében Kőhalmi Katalin a cserjevesszőből készített nyilakról írt, a nyír, a nyár és a fűz vesszeit említve.
Kísérleti régész szempontok. A fentieket összegezve, kísérleti régész szempontból úgy gondoljuk, hogy bár az ostorménfát, mint IX–XI. századi magyar nyílvessző alapanyagot a rekonstrukciós munkában egyfajta elsőbbség illeti meg, a további vizsgálati eredményekig a megemlített egyéb fa- és cserjefajtákkal is érdemes kísérletezni, bevonva a kísérletbe mindkét érintett nyílkészítési technológiát, a cserjevesszőből és a rönkfából történő nyílkészítést is.
6. A XI–XI. századi magyar nyílvessző méretei
Nyílhossz
Miután a IX–XI. századi magyar tegezek tetővel rendelkeztek (egy részük bizonyosan), a bennük tárolt nyilak lehetséges hossza viszonylag nagy pontossággal meghatározható. Az általunk ismert 19 db tegez hosszméretének átlaga kb. 77 cm. (Leghosszabb ismert tegezünk 86 cm, amely a Karosi III. temető 11. sírjából került elő, a legrövidebb pedig Sárrétudvari-Poroshalom 2. sírjából. Ennek hosszmérete 68 cm.) Egy tegezen belül a nyilak lehetséges legnagyobb hosszát a tegez fenékdeszkájának és tetődeszkájának belső oldalai közötti távolság maximálja. Ez a belső oldalon mért távolság megközelítőleg 4–5 cm-rel rövidebb, mint a tegez teljes hossza. Így ahhoz, hogy megkapjuk az átlagos magyar nyíl lehetséges legnagyobb hosszát, körülbelül 4–5 cm-t kell levonnunk a fent számolt 77 cm-ből. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy egy átlagos IX – XI századi magyar nyíl hossza 72–73 cm körül lehetett.
Érdekességképpen a fenti számítás alapján megadjuk még a leghosszabb ismert tegez (86 cm) képzeletbeli nyilának teljes hosszát is, mely kb. 81–82 cm. Ezt a nyilat egy átlagos nagyságú nyílheggyel szerelve körülbelül 77–78 cm-re (~ 30,5 coll) lehetett húzni. Ezt a tegezt egy hozzávetőlegesen 185 cm magas íjász sírjában találták.
Hasonló méretekkel találkozunk a mongol sírokban is. A 19 db épen előkerült XI. századi bajanhongori (mongol) nyilak hossza 75 és 81,1 cm között van (ez a teljes, tehát a nyílheggyel együtt értendő hossz), egy másik, szintén ebből az időszakból származó mongol (Hovd Aimag) nyíllelet pedig kb. 77.5 cm hosszú.
A nyilak vastagsága
Medvegyev mérései szerint az óorosz nyílvesszők vastagsága 7 és 10 mm között volt. A mongol nyilak (Bajanhongor, Chovd) általában 10–11 mm vastagok, s tegyük hozzá a pontosság kedvéért, hogy ezt az átmérőt a nyilak legvastagabb pontján, vagy szakaszán, azaz a középső részén mérve értjük. Ezek a nyilak azonban a végeik felé szűkülnek, akár 2-4 mm-t is (erre a nyilak alakjánál majd visszatérünk). A Bakay által mért, jó megtartású letkési nyílvesszőtöredék 8 mm átmérőjű (a töredék síron belüli elhelyezkedéséből Bakay arra következtetett, hogy az másodlagos helyzetű, így nem lehet megmondani, hogy a nyílvessző mely szakaszából származik). Mindezek alapján úgy gondoljuk, hogy a fentebb leírt 7–11 mm-es értékhatároktól nem valószínű, hogy jelentősen eltértek volna az egykori magyar nyilak átmérő-értékei.
A nyilak alakja
A minket érdeklő időszakból előkerült nyílvesszőnél azt láthatjuk, hogy a vessző átmérője általában középső szakaszától a két vége felé szűkül. Ez szinte minden előkerült mongol nyílvesszőre igaz. A nyílhegy irányába történő szűkülés egészen a vessző végéig tart. Az ajak irányába történő szűkülés pedig az ajak külső kialakításának tövéig, majd onnan újra szélesedni kezd a kb. utolsó 2–3 cm-en, és így ér véget.
Ezek alapján – de pontos mérések híján – ha nem is beszélhetünk minden kétséget kizáróan dongás vagy kúpos nyílvessző kialakításról a korabeli példányok kapcsán, mégis ezt a szűkülő formát alapvetően jellemzőnek tekinthetjük.
Ragasztás, kötözés, burkolás, felületkezelés, díszítés
1. Ragasztás
Több vizsgált példány alapján Medvegyev biztosra veszi, hogy a nyilak ragasztóanyaga elsősorban az enyv volt, melynek használata ekkorra már széles körben elterjedt. A kiváló tulajdonságok bíró halenyven kívül több más enyvféle (csont, bőr) is megfelelt erre a célra. Az enyv mellet meg kell említenünk a gyanta használatának lehetőségét is, főként azért, mert ennek kárpát-medencei nyoma is van. Gregus Pál botanikus a csengelei VII. század eleji avar nyíllelet famaradványinak vizsgálata során, a hegyrésznél kemény gyantaszerű anyagot mutatott ki. Feltételezése szerint ezzel az anyaggal a nyílhegy tüskéjét, illetve a nyílhegy kötözésének anyagát kenhették be.
Ragasztásra a nyílon a következő helyeken volt szükség:
a nyíl nyílhegy felőli végén a körbekötözésnél, esetleg magának a nyílhegynek a beragasztásánál
a tollak felragasztásánál, illetve a tollak első és hátsó körbekötözésénél
az ajakrész körbekötözésénél
2. Kötöző anyagok
Legelterjedtebbek az állati inak és a növényi rostok (pl. len, kender). Fűzesi F. Miklós az említett jutasi avar temető egyik nyilának nyílhegykötözése kapcsán említi, hogy az „valószínűleg állati ínból való.” Számos magyar nyílhegyen figyelhetők meg kötözés nyomai. Ezek a spirálvonalú nyomok általában több, akár 3–4 milliméter szélességű kötözőanyagról árulkodnak, amit szintén az ínra utaló nyomként értelmezhetünk.
3. Burkoló anyagok
Az ínkötözés nedvesség elleni védelmére szolgált a kéregborítás. Általában spirálszerűen tekerték rá az ínkötözésre a vékony kéreghártyát, amit enyvvel rögzítettek. Úgy a nyír, mint a csonthéjúak kérgének vékonyabb, külső víztaszító hártyája megfelelt erre a célra. Az említett csengelei anyagban Greguss a nyílhegy kötözésénél mutatta ki a nyírkéreg jelenlétét, de jól megfigyelhetjük ezt a módszert a korabeli mongol nyilakon is.
4. Felületkezelés
Bár a felületkezelésre vonatkozóan nem találtunk vizsgálati eredményeket, a feltételezhető felületkezelő anyagok állati zsiradékok, illetve a növényi olajak lehettek, melyeket keverve is használhattak. Néhány erősebben csillogó darab alapján talán még korabeli lakkok használatát is feltételezhetjük.
5. Díszítés
Díszítéssel több helyen is találkozhatunk a VIII–XIV. századi mongol nyilaknál, mely már a miráni, valamint a khotáni (I–IV. századi) nyilaknál is megfigyelhető. A miráni és a khotáni nyilaknál a sávos díszítés jellemző, melyekhez a vörös, a kék, a fehér és a fekete színt használták. A XI. századi bajanhongori mongol nyilakon inkább a vörös színnel festett spirálminta uralkodik, de a sávozás is feltűnik. A díszítőfestés általában az ajakrész tövénél, valamint a tollazat alatti részen van jelen.
(Marx Tibor István)
Felhasznált irodalom
Bakay Kornél: Honfoglalás- és államalapításkori temetők az Ipoly mentén. Szentendre, 1978. (Studia Comitatensia 6.)
Bemman, Jan: Steppenkrieger: Reiternomaden des 7.-14. Jahrhunderts aus der Mongolei. Bonn, 2012.
Cs. Sebestyén Károly: A magyarok íja és nyila. Szeged, 1933.
Fábián Gyula: Archeológia experimentális. Természettudományi Közlöny 1967:3, 98–101.
Füzes F. Miklós: A jutasi és ösküi avarkori temetők növényleletei. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2 (1964) 437–458.
Greguss Pál: Szeged környéki régészeti leletek xylotomiai vizsgálata. Botanikai Közlemények 36 (1938): 3–4, 130–143.
H. Hanny Erzsébet–Horváth M. Attila: Gondolatok a nomád íjászat eszközeiről. Altum Castrum (A Visegrádi Mátyás Király Múzeum füzetei) 4 (1995) 119–142.
Ierusalimskaja, A. A.: Die Gräber der Moscevaja Balka: Frühmittelalterliche
Funde an der Nordkaukasischen Siedenstrasse. München, 1996.
Langó Péter: Honfoglalás kori temetők Szarvas területén. Szeged, 2000. (Studia Archaeologika 6.)
M. Nepper Ibolya: Hajdú-Bihar megye 10–11. századi sírleletei. I-II. Budapest–Debrecen, 2002.
Medvegyev, A. F.: RucsnojemetatyelnojeoruzsieVIII—XIV. vekov. Moszkva, 1966.
Mesterházy Károly: Tegez és taktika a honfoglaló magyaroknál. Századok 128 (1994) 320–334.
U. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben. Budapest, 1972.