Az íjászat kulturtörténetéhez kapcsolódó érdekességként egy XV. századi török kézirat fordítását adjuk közre. Szerzőjéről, Jakíniról csupán annyit tudunk, hogy a Közép-ázsiai Herát városának előkelő köreiből származott. Ez az írás az egyetlen ismert munkája, amelyben felvonultatja a török irodalomban használt íj- és nyíl szimbolika teljes skáláját. Az allegorikus megfogalmazás a sértett öntudat kifejeződése, mivel Jakíni helyett valaki más részesült az uralkodó kegyeiben.

(A fordítás először az Íjász Lap hasábjain jelent meg: 1998:2 3,1998:3 5)
A vetélkedés kezdete. Egy napon néhány barát, misztikusok kardforgatók és íjászok, mindahányan vitéz ifjak, íj-formán összegyűltek, s nyílvessző képpen a mezőre mentek. Egyszer csak Turkesztán felől egy kétrét görnyedt öregember és egy ciprus termetű ifjú érkezett hozzájuk. Az öregnek – tiszteletük jeléül – a jobb, az ifjúnak pedig a baloldalon adtak helyet. Az ifjú azonban a tegezzel együtt, egyenest a jobb szárnyra ment. Az öregnek már csak a balszárny maradt, amiért igen megharagudott. Számolva a neki járó tisztelettel ráförmedt az ifjúra:
– Hogy merészelsz egy öreget tiszteletlenül megelőzni, s a jobb oldalra telepedni? – Az ifjú így válaszolt:
– Dzsingiz kán idejében a tegezbe rendeztettem, s a csatában előre rohantam, hogy az ellenséget átdöfjem. Dzsingiz kán megjutalmazott engem, s a jobb oldalra helyezett. Az öreg pedig hamis ember volt, hátra húzódott. Ezért őt megbüntette, s a baloldalra küldte.
Amikor a szavak a megvénült íj fülébe jutottak, szája tajtékot hányt, mint a forró enyv. Nem tudta magát tovább türtőztetni, s így szólt:
Öregnek nézel engem, erőtlennek gondolsz, s ifjúságoddal kérkedsz. Nem vagy rám tekintettel, sohasem hallott arcátlan szavakkal illetsz. De talán nem tudod magad is, hogy szemöldökömet még most sem meri senki meghúzni? Mert ha megharagszom, gyászba borítom a vitézeket, büszke nyakukat megpuhítom a csatamezőn. Ami pedig a türelmet illeti, tudd meg, hogy amikor az íjkészítők inaimat fésülték, fájdalmamat megtartottam magamnak, senkinek sem panaszkodtam. És én ismerem a Isten – áldassék magasztaltassék, hatalma sokasodjon – és az ő kiválasztottja a Próféta – áldás reá – közötti titkot, amelybe rajtam kívül senki sem avattatott be. Rólam beszél a Korán verse: „és ő két íjhossz távolságra volt”.
Őjelessége, a titkok mestere, Emir Kászim Anvár – Allah szentelje meg a sírját! – többre tartott engem náladnál, s így mutatott be a hozzáértő tanítványoknak:

Az íjszemöldökű pillája nyilával elérte szívem
Szerelmesen szólok: Ó, íjhúr! Neked áldozom én a lelkem!

Azután Mevlána Mahmud Magrebi, aki a napkoronghoz hasonlóan borította fénybe a bölcsesség napkeletjét,” A világot megmutató kupa” címmel írt rólam egy értekezést. Az egység titkát a beavatatlanok elől az útmutatás nyilába és a prófétai hagyományok és az isteni egység íjába rejtette, s a bölcsesség népe előtt az én nevemmel tette érthetővé. A vallási törvényeket pedig úgy gyakorlom, akár az angyalok: életem kezdetétől a végéig napról-napra, újra és újra meghajtom magam. A lemondás útját járom, gyakran elvonulok a világtól. Ezenkívül könyörgés az is, hogy mind a jókat, mind a gonoszokat meghallgatom, bár ők nem hallgatnak meg engem. Sokan tisztelettel szólítanak meg: „Ó, íj!” mondják. Ám az ékesszólók nevemet a kedves szemöldökéhez hasonlítják:

Mint kedvesem szemöldöke, olyan az újhold
Tán az a valódi, mi szemöldökén trónolt?

A harcmezőn pedig, bárkinek volnék is a tegzében, azt mondom neki: „Áldozz fel engem!” És mindenki, aki velem együtt hajnalban gyakorol, a világi és a vallási dolgokban sikeres lesz. Végül olyan jó íjász vagyok, mint Pehliván Mahmud Szabzári. Van-e hát jogod, hogy előre tolakodjál, s a jobb oldalt elfoglald? – Amikor a nyíl e szavakat meghallotta, nyöszörögni kezdett, s fájdalmasan így szólt: – Tán két fejed van, hogy íj perlekedést zúdítasz rám? Jól mondja Mevlána Júszuf Emíri:

Szemöldök-ívednek álmodja magát az íj
Ó, mily görbe gondolat! De hisz két feje van…

És ha Jezdán-bahs háborúiba keveredsz, felismerik testi-lelki hajlottságodat, s tűzre vetnek, mint a lantokat, s úgy csavargatják majd füleidet, mint a hegedűkét. És ha a gőg kupájából iszol, megrészegülsz, s a fejed lehanyatlik, a remete a füledre csap, s a pribékkel együtt a torkodat szorongatja. Ha hibázol, kötelet vetnek a nyakadba, mint egy gyilkosnak. Nem szégyenled hát, hogy az elsőbbséget vitatod? Míg én a harc napján az egymást átdöfni készülő vitézek kezében előrevágtattam, nem te voltál-e, aki félelemtől sápadtan a porban rejtőztél? Bárhová vetődjek is, a pajzs orcáját átütöm, piros vérét ontom. S akinek tiszta a látása, jól tudja, hogy egy szőrszálat is kettéhasítok. Én vagyok az a madár, aki a szerelmesek szívére vadászik, s a vetélytársakat keresi. A szerző az én nyelvem által szól:

Retteg, fél mind, kinek erednék nyomába
Halálig menekül, sohasem pillant hátra

Azután az én nevem Kajbur, ahogy a költő mondja:

A csábító szívének vérzik a sebe
Éles nyilad ütötte, Kajbur a neve

Továbbá akárhol terjesztem ki griffként a szárnyaimat, a keselyűkből elszáll a lélek, annyira félnek tőlem. És ha túzokkal találkozom a porban, úgy fél tőlem, hogy felveri az egész környéket. Amikor a hegyek között szarvasra bukkanok, vérében fürdöm, mint a gazella szemű mongol, kínai vagy kitaj nyílvesszők. A szerző szavával:

Ha nyílvessződ szarvas-vérben fürdik
Hibáztál talán? Senki sem szid

És ha kegyelem-képpen a szeretők lelke közé állok, mint egy felkiáltójel, vagy éppen nyílként döfök át valakit, mérgem elől senki sem menekülhet. Olyan madár vagyok én, akit a szerelmesek még a levegőben megfognak, ahogy a szerző mondja:

Lélekre vadászna, felröppen nyilad
Lelkem madarának épp ő lesz a vad
Felröppen nyilad, hogy átdöfje szívem
Lelkem madara elfogja odafenn

A vakmerő vitézek az én szárnyaimon repülnek harcba. Én vagyok a dicsőség csúcsának főnix madara, s ha felröppenek, a szabadon szárnyalók dicsekszenek, s tollamat a lélekmadár szárnyának nevezik. Ahogy Hodzsaki Atami mondja:

Ama lovasíjász nyilának a tolla
Az lélekmadár kitépett szárnya volna?

Ha a karavánnak nincs vezetője, letér a jó útról. Én azonban egyenesen haladok az ösvényen, vezető nélkül is. Ha egyszer mérleg lennék, aki csalfán lehúz engem, lelkét is mélybe rántja. Ahogy Hodzsa Hüszrev Dehlevi szívbemarkolóan mondja a kedvesről:

Szívemben nyilad a mérleg nyelve
Lelkemet odabent mérlegre tette

És mekkora áldás az, amely a hit édességének ízes szavai által egyazon helyen növekszik és terebélyesedik, mint én. Ó, te szégyentelen íj! Amikor engem meglátsz, megijedsz, eltölt a félelem. – Az íj, mikor e szavakat meghallotta, úgy nevetett, hogy még a hasa is belerázkódott. Egy tapodtat sem engedett. Kemény szavakba kezdett, ahogy a költő Dzsunúni is mondta:

A szégyen nyilától egy cseppet sem félek
Hisz úrnőm a hitetlen íjszemöldökű

– Téged a nyílkészítők összekötöznek, s amíg középen fel nem sebeznek, nem is találkozhatsz velem. Tolvajokkal barátkoztál, nem csoda, hogy megkopasztottak, s még meg is sebesítettek. Hej, te szerencsétlen nyomorult! Te tartod magad feljebbvalónak? Ó, te sorsüldözött! Egyetlen kalászért a porba merülsz a barázda mélyén, mint egy napszámos, de aztán a szélbe szórod, amit találtál. Ha bajnokok vannak a házamban, elfutsz, s valahol messze a föld alá rejtőzöl. Honnan támadt épp most annyi bátorságod, hogy színem elé állj, s a nyíl elsőségét hirdesd? Engem minduntalan a szépségek szemöldökéhez hasonlítanak, s azt mondják:

Két hosszú íj szemöldököd ékes íve
Nem készül párja tízezer év alatt se

És a szerelmesek mindig így beszélnek kedvesük szemöldökéről:

Ha szívem madara a szárnyát kitárja
Elejti őt szemöldököd vadásza

Amikor a nyíl e szavakat hallotta, így szólt:
– Ó, te tudatlan! Talán megöregedtél, s elment az eszed, hogy nem tudod magadat visszafogni? Az ékes szavú sejh aki ezer fülemüleszavú történetet írt le a Gülisztánban, Gülizár termetéhez hasonlított engem, eképp:

Imbolygó ciprusfára akadtam utamban
Növése nyílegyenes, derekán arany öv

Továbbá Hodzsa Háfiz Sirázi az imádkozók fohászának nevezett, ily módon:

Ima-nyilakkal ostromlok
Az egyik talán célba ér

Továbbá Hodzsa Kemál – a szépség és a kellem tökéletes mestere – a birsalma növésű, ezüst testű szépség termetéhez hasonlított, és azt mondta:

Ki nem dicséri nyíl-termetét
Nyíllal zárják le szemét. Büntetésképp.

Továbbá Hodzsa Szülejmán puszpánghoz hasonló egyenességemet látva a vidám szívű pillantásához hasonlított, s azt mondta:

Pillantásod fűz-nyila áthatolt szívemen
Hogyan mondhatnám el, hogy akkor mi történt velem?

Továbbá Szakáki – a török költők legdolgosabbja – jól mondja rólam:

Szemöldököd íja meghajlítja testem
S pillantásod nyila feláldozza lelkem

Továbbá Mevlána Lufti, aki finom ízlésével tűnt ki a legjobbak közül, a bánatot okozó hűtlen szerető pillantásának nevezett:

Megláttam pillantásod, s így szóltam:
Ez az a nyíl, ki lelkemre tüzet vet

Azután a szerző, aki gyakran volt a szerelem nyilának céltáblája, a sóhajtáshoz hasonlított engem, s így szólt:

Szívemből sóhajtás-nyilak hullanak
Mert szívemet átjárta a Te nyilad

Öntelt vagy, s a szépségek pillantásához hasonlítod magad, de a szerző hűen festi le helyzeted:

Boltív-szemöldököd szemed felett
Csalfán szól: „Egyenes az íj!” Öntelt!

Azt mondtad: „Elfutsz a házamból és a porba rejtőzöl!” Nagyon is egyenesen szóltál, jóllehet te vagy a görbe és én az egyenes. Azonban nincs közöttünk semmilyen rokonság, akár újkeletű, akár gyökérbeli legyen is az. – Így szólt a nyíl, s ezt a rubáit olvasta:

Kerüld az álnokot, jaj a házába se menj
Csapdába esel, ha kenyeréből eszel
Az egyenes nyíl látta, hogy görbe az íj
Te pedig láttad, őt hogyan üldözték el

Az íj nem bírta tovább hallgatni a nyíl szavait, s védekezésképpen a húrhoz menekült. Elmesélte neki, hogyan zajlott a vetélkedés és veszekedés:
– Úgy félek a nyíltól, hogy kétrét görnyedtem, nézd! Az íjászgyűrűvel egyetemben évek óta lehajtott fejjel szolgálunk, s vezérnek nevezünk téged. Most – Isten nevére kérlek – tégy igazságot közöttünk, s mint a bírák, vizsgáld meg ügyünket! – amikor az íjhúr e szavakat meghallotta, zavarában jobbra balra tekergett, jázmin növésű jácintként magába roskadt, s végül nem tudott kiegyenesedni. Az íjászgyűrűhöz fordult:
– Ha én volnék a vezér, akkor minden bizonnyal te vagy az én helyettesem. Vajon jogos-e, hogy a nyíl hatalmaskodjon az erőtlen íj felett? Az volna a legjobb, ha olyan messzire küldenénk őt, hogy ha az íj porát használnánk szemünk balzsamául, akkor se lássuk.
– Az íjászgyűrű meghallgatta, s így felelt: – Az bizony jó lesz! – Azután együttes erővel magukhoz húzták a nyilat aki úgy gondolta, hogy ezek is olyan egyenesek mint ő maga, ezért velük tartott. Erre az íjhúr úgy szájon vágta, hogy elöntötte a vér. Azután mint a vetőmag aláhullott, s a fekete földbe fúródott.
E perlekedésnek az a tanulsága, hogy aki olyan görbe mint az íj, az nem lesz messze korunk hajlott természetű tagjainak társaságától. Aki a nyílhoz hasonlóan – maga is egyenes lévén – egyenesen jár, az messze esik le éppúgy, mint Jakíni. E szavak igazságát a költő Asszi, versében eképp fogalmazza meg:
Ki egyenes, hazátlan kóborol
A görbe pedig palotában trónol
A görbe íj ura talpát nyalja
Száműzetés a hű nyíl jutalma

Jóllehet, e témáról sokat lehetne beszélni, szavam mégis rövidre fogtam, nehogy unalmasnak tűnjön. Remélem, hogy az egyenes természet és az igaz értelem mérlegén e pénz hitelesnek találtatik. Barátaimtól, kik e néhány oldalt olvassák, a könyv írója számára ennyit kérek:

Jakíni lelkét tegyétek boldoggá
Áldó imával emlékezzetek rá
Az íj és nyíl vitája
ezzel véget ért.
A legbölcsebb:
Allah.
**
*

Fordította: Sudár Balázs turkulógus